azért elfáradtam.
Ebédig rágcsának volt parmezános rudacskák, ha már az ebéd nem (“rossz ízű”), legalább ez ízlett unokaöccsnek.
Levesnek volt rendes francia hagymaleves, nem a szokásos 10 perces, hanem a tisztességes 1órás. Szerintem finom lett, bár mivel rajtunk kívül még senki nem evett ilyet, kicsit félve fogadták. Unokaöcsi erre mondta, fél tányér után, hogy rossz ízű. Állítólag szokatlanok neki ezek az ízek.
Hát ez van, én így főzök.
Jött a coq au vin és a Ramsay-féle csirkecombtekercs.
A coq au vin jó lett, finom, a mellé tálalt muffinban megsütött polenta azonban kiszáradt, a sok sajt ellenére a tetején.
A torta, a híres mousse-torta köszönőviszonyban sem volt az eredetivel, a málnakrém nem krém lett, hanem inkább zselé, (apósomnak nagyon savanyú volt, szerintem pedig nagyon kellett bele), nem két, hanem három rétegbe vágtuk a tortát, és a csokimousse-ból kimaradt a tejszínhab, ugyanis az istennek sem akart felverődni; és a tetején nem csokiglazúr volt, hanem ganache.
Iszonyú drága torta és annyira viszont nem lett finom.
Minden jó lett, legalábbis az én ízlésemnek, de “nem volt meg benne az x-faktor.”
Receptek jönnek, fotók bénák, én végkimerülésben.
Hosszú hét volt.
Holnap pedig jön Zoli szülinapi vacsi.
